Zabrávia seregei 75 évvel ezelőtt érték el Lopkopp határát. Más városok sorsát látva mindenki tudta, hogy mi következik. A birodalom nem tárgyalt, nem kérdezett, nem adott ultimátumot. Áldozata lett bárki, aki gyengébb volt, és akire szemet vetett. Eltiport városokat, népeket, kincseket, életeket, jövőket, álmokat, terveket, és velük együtt zenét és éneket. Aztán ha azzal végzett, a nyomor, a félelem, a reménytelenség és a szürke névtelenség sójával is behintett mindent, ami a pusztítás után még megmaradt.
Lopkopp városát nem kímélte a történelem: többször állt közel ahhoz, hogy a jövője vagy a fennmaradása, netán mindkettő egy hajszálon múljon. A több mint hetven évvel ezelőtti esemény is ilyen volt. A lakók maguk sem hitték, hogy a halványnál több esélyük lenne, de azt is tudták, hogy ha nem akarják kifosztva és felzabálva végezni egy birodalom kebelén, akkor csak az ellenállás marad.
Öt év elkeseredett harc, vér, halál és megnyomorított élet árán, de Zabrávia végül visszavonult. Így Lopkopp túlélte, és esélyt kapott, hogy a romokon újra jövőt építsen. Azóta pedig a lakók minden év július 28-án összegyűlnek, hogy megemlékezzenek a hősökről és a nagy háború évfordulójáról.
Régen ilyenkor mindig felvonultak az egykori harcosok. Egymás után léptek ki a Múzeum kapuján, hogy méltóságteljesen végighaladhassanak az összegyűlt tömeg előtt. Idén azonban már csak Hunyák István, az utolsó élő honvédőnek nyílt a kapu. A többiek mind „előre mentek” – ahogy annak idején társaik halálára utaltak egymás közt.
István megtörten, mégis hangtalanul lépdelt a frissen ácsolt emelvényhez, majd fel a lépcsőin. Nem nézett körbe. Csak letérdelt, és megvárta, hogy az őrök rácsatolják a láncokat..
A ceremóniamester pár mondatban felidézte az esemény jelentőségét, aztán gyorsan át is adta a főszerepet a tömegnek. És ők előkészítették a kiskosaraikat. Mind megpakolva válogatott tojásokkal. Némelyik kosárban már hetek óta gyűlt a muníció. És akkor választottak, céloztak, és dobtak. És minden dobást az általuk odaillőnek vélt kiabálással kísértek meg. Olyanokkal indítottak, mint hogy
„Nem kellett volna emberkedni és nem lett volna baj!”
„Ha igazi hazafiak lettetek volna, akkor minden áron a békére törekedtetek volna!!”
„Nem kellett volna az oroszlán bajszát húzogatni!”
„Ti akartátok a háborút!”
Aztán ahogy a hangulat tetőfokra hágott, kihallatszott a keménymag:
„Nem tudtátok tudomásul venni, hogy az erősebb kutya baszik?!”
„Az ellenállók mind hazaárulók!”
„Idegenszívű kakukkfiókák vagytok!! Belevittétek egy pusztító háborúba a várost a háttérhatalom érdekében!”
„Ennek a gyásznak már rég meg kellett volna döglenie!”
„Gyáva szar, nem mertétek megadni magatokat!”
„Bátrak voltatok, mint a vad ló! Ha-ha-ha!”
És ez így folytatódott, amíg a tömeg el nem hajította az összes tojását, és ettől le nem nyugodott. Akkor a ceremóniamester megköszönte hogy aznap is eljöttek, és búcsúzóul azt kívánta nekik hogy legyen szép az estéjük. Istvánt pedig közrefogták az őrök és ugyanolyan magányosan visszakísérték a Múzeumba. (Tényleg rejtély hogy kinek és miért jutott eszébe a városi börtönt elnevezni Múzeumnak, de nem ez volt az egyetlen furcsaság a városban…)
Estére a kiüresedett téren megjelentek a takarítók, de a munkájuk nem volt egyszerű. Az évnek ebben az időszakában a levegő gyakran volt fullasztóan meleg és párás, amitől a szétloccsant tojások hamar bűzleni kezdtek. Hiába mosták napokig a házakat és a macskaköveket, a szag újra és újra előkúszott a repedésekből a reggeli napsugarakkal, majd rendre beterítette a várost.
Nem csoda, hogy ilyenkor alig akadt lélek, aki az utcára merészkedett, vagy akár csak ablakot nyitott. Ha mégis muszáj volt, azt nem lehetett megúszni hányás, de legalább egy kiadós öklendezés nélkül.
Így történt, hogy az a hagyomány, amellyel az egykori hősöket ünnepelték, összefonódott az okádék bűzzel és hányással, ami elől csak a négy fal közé lehetett menekülni.
