–  Jó napot, panaszt szeretnék tenni.

–  Üdvözlöm. Ki ellen? És miért?

–  A szomszédainkról lenne szó. A Kovácsné meg az a pernahajder férje! És azért mert gusztustalan dolgokat művelnek.

–  Kicsit pontosabban?

–  Közszemlét sértenek. Azt hiszem, így mondják. Így mondják, ugye? Amikor valaki olyanokat csinál. Tudja.

–  Nem tudom, hogy mit csinálnak. Esetleg, közszeméremsértésre gondol?

–  Lehet. Igen. Azt csinálják. Rendszeresen. De ne akarja nekem hogy el kelljen mondanom a részleteket! Hát megint csak rosszul leszek… Anélkül is pontosan tudja hogy mire gondolok!

–  Ne haragudjon, de nem egészen.  Na mindegy. Akkor kezdjük onnan hogy ezeket hol csinálják?

–  Mindenfelé! A hálóban, a konyhában, fürdőben… De gyanús, hogy ha senki nem látja, akkor még a kocsiban is!

–  Mármint kinek a hálójában? Vagy konyhájában? Az önökében?

–  Az kéne még! A sajátjukban, természetesen.

–  És ön hogy látja őket hogy ha ők meg a saját otthonukban vannak?

–  Nem látom őket.

–  Akkor hallja őket?

–  Szerencsére, azt sem.

–  Akkor végképp muszáj megkérdeznem hogy pontosan mit ért közszeméremsértés vagy gusztustalanság alatt, mert így felét sem értem annak, hogy mi az ön panasza.

–  Már megbocsásson, de nem lehet ennyire perverz hogy elmesélteti ezeket velem! Természetesen AZT csinálják. Mindenhogyan.

–  Mit? Mondjon már valami konkrétabbat!

–  Hát, ruha nélkül. Fogdossák egymást. Ott. Blöh. Kézzel. Meg szájjal egymásnak. Meg beteszi ide is, meg oda is. Blöh. Sőt! Ezzel is, meg azzal is! Meg hangoskodnak közben. És… és obszcén szavakat használnak.

–  Úgy érti, hogy szeretkeznek? Nemi életet élnek?

–  Igen. Szinte minden nap. Még azokon a napokon is. Blöh. Mindjárt elhányom magam.

–  Értem. És ha se nem látja, se nem hallja őket, akkor honnan tudja hogy mit csinálnak, meg milyen gyakran? Ráadásul, ennyire részletesen?

–  Hát, onnan, hogy el tudom képzelni!

–  Ööö… Tessék?

–  Jól hallotta. El tudom képzelni! Sőt. Valahányszor rájuk nézek, mindig az jut eszembe. Hogy ők miket csinálnak.

–  De erről szerintem nem ők tehetnek. Nem is tudok ezzel mit kezdeni. Tudja mit? Ha meglátja őket, gondoljon valami másra. Ha meg nem látja őket, ne is gondoljon rájuk.

–  Nem érti?! Nem tudok másra gondolni! Már kimenni sem merek a lakásból amikor hallom hogy otthon vagy a környéken vannak! Nem mondhatja hogy ezt nekem meg kell szoknom! Ezt a gusztustalanságot nem lehet megszokni!

–  Viszont, én meg nem tudok mit csinálni.

–  Miért ne tudna? Ön a jegyző, nem? Tiltsa meg nekik az ilyenket!

–  Én azt hogy tilthatnám meg? Magának kéne megtiltanom hogy mire gondoljon, de még arra sem vagyok képes!

–  És a gyerekek? A lányom 12 éves. Hamarosan abba a korba lép amikor már a gyerekek is tudják hogy hogy megy ez. Neki ezt miért kell elviselnie ilyen fiatalon?

–  Ugye tudja hogy a lánya azt is tudni fogja hogy ő hogyan fogant? Vagy… Ő hogyan fogant?

–  Hogyan fogant? Természetesen, hagyományosan! Csendben, gyorsan, csukott szemmel.  Bujálkodás nélkül, ahogy illik. Hogy arról aztán senkinek se jusson eszébe fantáziálni!

– Megnyugtatom: soha nem jutott volna eszembe önről „úgy” fantáziálni. De tudja mit? Rögzítettem a panaszt. Ha van fejlemény, értesítjük.

– És mégis mikorra várható?

– A jelenlegi ügyhátralék mellett ez akár évtizedekbe is telhet. Addig kérem, ne telefonáljon, és személyesen se fáradjon be érdeklődni. A lányának se szóljon, felesleges. És most engedje meg, hogy kikísérjem, odakint még sokan várnak.