„Sok kéz hegyeket mozgat, ha összefog” – tartja a mondás, de egyetlen nemtúlokosopitekusz is sok, amikor közös mentőcsónakba kényszerültök, ő meg azért dobja ki a lapátokat, hogy elférjen a kinyújtott lába meg a szendvicssütő, amit a tavalyi leárazáson vett, és amiről le nem mondana egy olyan nehéz helyzetben, mint például az, hogy akár ott is pusztulhattok.

Ennél már csak az ríkatja meg az embert jobban, amikor hasonszőrű társakat is talál maga mellé.

Erről pedig Lopkopp város lakói is tudnának mesélni. Éjszakákon át! Nekem valamiért mégis egy réges-régi történet jutott eszembe, a történelem kezdetéről, egy olyan évben, amikor még a Nagy Tipli Innenig is 245 évet kellett aludni. Akkor, mikor Lopkopp nemhogy város nem volt, de még csak Lopkopp sem: egyszerűen Kőkoppnak hívták, mert hogy vésett kőlapáttal merték a tőzegeperlevest, és pattintott kővel szeletelték a grillezett mamutkarajt, a kőkoppi gyerekek pedig dinócsontokat dobáltak a kardfogú labradorjaiknak.

Ebben az ősi ősidőben történt ugyanis, hogy egy kedden (ahogy akkor mondták: tamután), délután fél hituga körül, (tehát nem teljes körül, hanem félkörül) a Nagy Árnyéknál elszakadt az indafoncs.

Talán az tette be a kaput, hogy néhány surmó gyermek a héten már ötödször tördelte kacagva a friss ágait, hogy azzal versenyezzenek, ki tudja messzebbre dobni őket. Vagy hogy Bunkorné Békaszájú Brünke, az újgazdag Bunkor Bala üzemi kovakőpattintó kisiparos felesége átvágatta az egyik felszíni gyökeret csak hogy kibővítse az amúgy is két gyökérnyi nappalijukat.

Ki tudja? Kőkopp lakóinak rovása már rég lefolyt volna a rovásgyűjtő tábláról, ha lett volna olyan, úgyhogy semmi meglepő nem volt abban, hogy egyszer csak eljött a pillanat, amikor a Nagy Árnyék kiborult:

– Emberek! Most aztán már rohadtul elegem van! Otthont adok nektek, védelmet, élelmet, meleget. De nektek semmi sem elég! A száraz ágaim elegek lennének tüzelőnek, de ti a frisseket is levágjátok. A gyökereim között jutna otthon mindenkinek, de ti kapzsi módon elvágjátok és kitépitek őket. A leveleimből jutna ruha és fedél a fejetek fölé, nekem meg takaró, de ti eladjátok, hogy csillámport meg csokis csimbogarat vegyetek rajta! Víz is jutna nektek is, nekem is még jó sokáig, ti meg itt locsoljátok vele a sivatagot ész nélkül! Elegem van! Engem is kinyírtok! Befejeztem veletek, elmegyek!

Döbbent csend. Még a kardfogú gyapjas legyek is tömegével zuhantak a földre, amikor a döbbenettől beléjük szakadt a zümmögés. Majd jött egy földrengető morajlás, mikor a Nagy Árnyék elkezdte mozgatni a gyökereit, hogy kiszabadítsa őket a földből annyi évszázadnyi kapaszkodás után. Erre pedig egy csapásra beindult a veszett sipítozás.

– Elmenni? Hová mennél?

– Ebben a sivatagban két napot sem élnénk túl nélküled! Pláne most, nyáron!

– Kik lennénk mi nélküled? Te vagy nekünk az Arbor Mater! Az Anyafánk! Az egisztenciánk!

– Ezt nem teheted meg velünk! Gyerekeink vannak! – így az egyik. – Nekünk most születtek kiscicáink! – így a másik.

Addig hullámzott a rimánkodás-siránkozás, míg a Nagy Árnyék egy nehéz sóhajjal kísérve végül megállt a cihelődésben. Talán mélyen, a gyűrűi közepén még mindig szerette az embereit.

– Rendben. De ennek a pazarlásnak véget kell vetnetek. Hét napot kaptok. Hét nap múlva, amikor a Nap felbukkan a ZXFT418-as homokbucka felett, meghallgatom, hogy mire jutottatok. Utána pedig megmondom, hogy maradok-e.

Kőkopp lakói nem sokat aludtak az elkövetkező napokban. Az egész közösség majdnem egy emberként állt fel, ötletelt és tett vállalást arról, hogy hogyan tudnák a saját fogyasztásukat az észszerűség és az ökológiai fenntarthatóság keretei között tartani. És ez érthető. Akkortájt egy közösségnek esélye sem volt egy ún. Anyafa, egy Arbor Mater nélkül életben maradni a sivatag közepén, mikor a nyári nappalok sokszor olyan tűzforró katlanná tudtak változni, hogy pár mikrobán kívül minden más élőlény kérgesre sült benne. Közel-távol járva sem találtak kortárs közösséget, akiknek sikerült volna túlélni egy anyafa nélkül, akár csak rövidebb időre is. Nem is volt kérdés, hogy nincs más választásuk: egyezségre kell jutniuk és ezzel meggyőzni a Nagy Árnyékot, hogy maradjon, vagy nekik végük. 

És azért mondom, hogy majdnem egy emberként, mert a sors viszont úgy hozta, hogy ebben a preapokaliptikus időben Kőkopp lakói közös térbe és időbe kényszerültek olyanokkal, mint a Lomhaarcú Tikke, a Vékonyeszű Gumba vagy a Kacsaorrú Bánga, akiknek az agya minden oktatás és támogatás ellenére is teljesen ellenállónak bizonyult az evolúcióval szemben.

Úgyhogy hiába érveltek még a pár napos csecsemők is, hogy eztán szabály mondja ki, hogy csak egy tüzet lehet rakni és azt is csak főzéshez vagy melegedéshez, Vékonyeszű Gumba ettől úgy befeszült, mint a szárítókötél három vizes mamutbőr alatt és csak azt ismételgette váltakozva, hogy „De nálam mindig három tűz égett, nehogy már ne legyen három”, és „Nem fogok én egy tűzzel bohóckodni, hogy aztán papucsot kelljen húznom, ha a sátor végéig akarok elmenni”. Bánga és Tikke pedig kórusban helyeselt, és rögtön meg is fogadta, hogy innentől nem tüzet, hanem máglyát fog rakni – még nappal is.

Forrásértő Borka, Kőkopp egyik bölcse, aki születése óta mély tanulmányozásban élt a Nagy Árnyék alatti vízkészlettel, rögtön felvetette, hogy ideje a versenyszerű porverés betiltásának, mosás terén pedig térjenek át modernebb technikákra, mint a pöröttyű és a rögtön mosógyökeres vízbe áztatás tiszta víz helyett. Na, ettől meg Kacsaorrú Bángát verte ki teljesen a víz: thörzsgyökeres thörzsi thradíció a hétvégi porverésverseny, és istenkáromló, ki akár csak a betiltását is szóba hozza. És ha tovább forszírozzák ezt a tiltás dolgot, akkor ők bevezetik a napi versenyeket is – ellenben. Szavait Gumba és Tikke nyomatékosította egy-egy mélyről jövő, drámai csulázással.

Hármójukon kívül, az egész közösség erős motivációt érzett, hogy egyezségre jussanak, így aprajától és nagyjától záporoztak a további ötletek a levélfelhasználás, ágvágás, fejenkénti sátorhely, valamint a luxusfogyasztás és cserekereskedelem önkéntes szabályozásáról. De a három barátnak minden felvetésre jutott egy felháborodása, és fogadkozása, hogy ha a közösség így, akkor ők meghosszabbítják Kőszáradig. Akaratuk mellett mindig azzal érveltek, hogy „csak mert”, pedig mindenki tudta, hogy valójában azért, mert „nehogy má’”.

Ily’ küzdelemben telt az első egy-két nap, pedig tudták, hogy olyan nincs, hogy majd nem mindenki tartja be az egyezséget, hiszen a pazarlás olyan, mint egy jó kis fülrohadás-járvány: amíg gócpont van, addig fülek fognak fájdalmasan elrohadni egymás után, szépen, sorban, a vége pedig belátható: ha a Nagy Árnyék lelép, nekik mind annyi – a szabálykövetőknek is. De meglepetésükre, a harmadik napon előállt Lomhaarcú Tikke és az egész törzs előtt bejelentette, hogy ő amúgy nem buta, úgyhogy közben sokat törte a fejét és ezzel jutott is valamire. Sőt! Valamikre, mert jelen esetben a többes szám lenne igazán helyes.

És a leesett állak tengerében bele is vágott az ő valamijeinek ismertetésébe. Minthogy: a meglévő forrás csak akkor elég még sokáig a közösség számára, ha visszafogják a fogyasztást? Nyissanak még egy forrást, és akkor hoppá, duplán annyi víz lesz! A levelekből először a nagyobbakat kell leszedni, mert abból kevesebb kell. És friss ágat sem kell használni, mert tudnak akármennyi szárazat csinálni maguknak! Csak le kell vágni az ágakat előre és kitenni száradni, és azzal készen is van.

A kikerekedett szemektől és tátott szájaktól felbátorodva pedig úgy folytatta, hogy szerinte azon sem kell aggódni, ha a Nagy Árnyék mégis elhagyja őket: majd vesznek magot és ültetnek új fát. Vagy B tervként eltolják a Napot távolabbra, és akkor fa nélkül sem lesz olyan meleg, hogy elevenen megfőjenek pár nap után. És mondta ezeket kidülledt mellkassal és büszkeségtől ragyogó orcával, cseppet sem zavartatva olyan részletektől, hogy egy anyafának évszázadok kellenek, mire élhető méretet ér el, a B terv pedig még annyira sem kivitelezhető, mint az előző magvas, de halott ötlete.

Ahogy a többiek józanodni kezdtek a döbbenetből, úgy indult be a kuncogás, ami aztán egy-egy vihogássá, végül tivornyázó, guruló röhögéssé nőtte ki magát. De Tikkéért nem kellett aggódni: nem érezte magát megszégyenítve! Sőt, biztos volt benne, hogy mindenki más kőgejzír, csak ő csontfurulya. Bánga és Gumba is biztos volt benne, úgyhogy Tikke magára sem maradt.

Ettől függetlenül, a meg nem értést nem tudta megbocsátani, és innentől úgy döntött, hogy ő és az ő igazsága lesz a váratlanul felbukkanó, éles kavics a sarupapucs alatt, hogy mindenkinek fájjon, aki nem hajlandó vele felébretyni. Ezért a hét hátralevő részében folyamatosan olyan kérdésekkel sorozta a többieket, amik megcsillantották szellemi kapacitásait és amikre senki nem tudott válaszolni. Például: nem gyanús, hogy a szomszéd törzs küldöttsége nemrég itt járt? Egyértelmű, hogy az egész pazarlás duma csak kamu, valójában ők csábították el a Nagy Árnyékot, hogy nekik aztán kettő legyen. Mit tett a törzsfő, hogy a kialakult helyzet megnyugtatóan záruljon? Nem spórolgatni kell, hanem cselekedni! A Nagy Árnyék vajon miért nem hajlandó többet és gyorsabban növeszteni ágat? Csak nem valami célja van? Sőt! Agenda? Miért Kőkopp fogyasszon keveset? És a szomszéd törzs? Náluk miért nincs korlátozás?

És sorolhatnám… Bánga és Gumba pedig ismételt mindent utána, mint két kardfarkú jákó, és sajnos, az is egyértelművé vált, hogy a közösségben akadnak mások is, akik hajlandók ezeken elgondolkodni, de még olyanok is, akik maguk is támogatják, hogy addig egy lépést se, amíg ezekre válaszokat nem kapnak.

Így érkezett el a Nagy Árnyék döntése előtti utolsó este, és nyilvánvaló volt, hogy a három grác és az általuk bevonzott társaság miatt lehetetlen lesz meggyőzni a fát, hogy ne ítélje őket pusztulásra. De az is egyértelmű volt, hogy kifogytak a reményből, hogy a másképpen szabadon gondolkodókat még időben meg tudják győzni… A levegő olyan feszült volt, hogy aznap éjjel Kőkoppban senki sem tudott elaludni, helyette a főgyökér köré gyülekeztek virrasztani egymást támogatólag.  

És másnap reggel, amikor a ZXFT418-as homokbucka felett felbukkant a Nap, a Nagy Árnyék nem pazarolta az időt vagy a szavakat, egy halk krákogás és egy mély levegő után, egyenesen rákérdezett:

– Sikerült megegyeznetek?
– Igen.
– Mindannyian benne vagytok?
– Egyhangúlag.

– Rendben, – mondta a fa.

Persze, látta ő a három új halmot a falu határában, de most nem érdekelte. Örült, hogy ez az egész megoldódott és maradhat. Mert mélyen, a gyűrűi közepén, ő valójában nagyon is szerette az embereit. Neki is fájt volna elhagyni őket.