–  Jó napot, panaszt szeretnék tenni.

–  Üdvözlöm. Ki ellen? És miért?

–  A szomszédainkról lenne szó. És azért mert gusztustalan dolgokat művelnek.

–  Kicsit pontosabban?

–  Közszemlét sértenek. Azt hiszem, így mondják. Így mondják, ugye? Amikor valaki olyanokat csinál. Tudja.

–  Nem tudom, hogy mit csinálnak. Esetleg, közszeméremsértésre gondol?

–  Lehet. Igen. Azt csinálják. Rendszeresen. De ne akarja nekem hogy el kelljen mondanom a részleteket! Hát megint csak rosszul leszek… Anélkül is pontosan tudja hogy mire gondolok!

–  Ne haragudjon, de nem egészen.  Na mindegy. Akkor kezdjük onnan hogy ezeket hol csinálják?

–  Mindenfelé! A hálóban, a konyhában, fürdőben… De gyanús, hogy ha senki nem látja, akkor még a kocsiban is!

–  Mármint kinek a hálójában? Vagy konyhájában? Az önökében?

–  Az kéne még! A sajátjukban, természetesen.

–  És ön hogy látja őket hogy ha ők meg a saját otthonukban vannak?

–  Nem látom őket.

–  Akkor hallja őket?

–  Szerencsére, azt sem.

–  Akkor végképp muszáj megkérdeznem hogy pontosan mit ért közszeméremsértés vagy gusztustalanság alatt, mert így felét sem értem annak, hogy mi az ön panasza.

–  Már megbocsásson, de nem lehet ennyire perverz hogy elmesélteti ezeket velem! Természetesen AZT csinálják. Mindenhogyan.

–  Mit? Mondjon már valami konkrétabbat!

–  Hát, ruha nélkül. Fogdossák egymást. Blöh. Ott. Blöh. Kézzel. Meg szájjal egymásnak. Blöh. Blöh. Meg beteszi ide is, meg oda is. Blöh. Meg hangoskodnak közben. És… és obszcén szavakat használnak.

–  Úgy érti, hogy szeretkeznek? Nemi életet élnek?

–  Igen. Szinte minden nap. Még azokon a napokon is. Blöh, blöh. Mindjárt elhányom magam.

–  Értem. És ha se nem látja, se nem hallja őket, akkor honnan tudja hogy mit csinálnak, meg milyen gyakran? Ráadásul, ennyire részletesen?

–  Hát, onnan, hogy el tudom képzelni!

–  Ööö… Tessék?

–  Jól hallotta. El tudom képzelni! Sőt. Valahányszor rájuk nézek, mindig az jut eszembe. Hogy ők miket csinálnak.

–  De erről szerintem nem ők tehetnek. Nem is tudok ezzel mit kezdeni. Tudja mit? Ha meglátja őket, gondoljon valami másra. Ha meg nem látja őket, ne is gondoljon rájuk.

–  Nem érti?! Nem tudok másra gondolni! Már kimenni sem merek a lakásból amikor hallom hogy otthon vagy a környéken vannak! Nem mondhatja hogy ezt nekem meg kell szoknom! Ezt a gusztustalanságot nem lehet megszokni!

–  Viszont, én meg nem tudok mit csinálni.

–  Miért ne tudna? Ön a jegyző, nem? Tiltsa meg nekik az ilyenket!

–  Én azt hogy tilthatnám meg? Magának kéne megtiltanom hogy mire gondoljon, de még arra sem vagyok képes!

–  És a gyerekek? A lányom 12 éves. Hamarosan abba a korba lép amikor már a gyerekek is tudják hogy hogy megy ez. Neki ezt miért kell elviselnie ilyen fiatalon?

–  Ugye tudja hogy a lánya azt is tudni fogja hogy ő hogyan fogant? Vagy ő hogyan fogant?

–  Hogyan fogant? Természetesen, hagyományosan! Csendben, gyorsan, csukott szemmel.  Vagyis, normálisan, bujálkodás nélkül, ahogy illik. Hogy arról aztán senkinek se jusson eszébe fantáziálni!

–  Megnyugtatom: soha nem jutott volna eszembe önről „úgy” fantáziálni. De értem. Vagyis, nem értem.
Tudja mit? Felvettem a panaszát. És értesítem ha van valami fejlemény. Sajnos, a jelenlegi terheltség mellett ez akár évekbe is telhet. Sőt, évtizedekbe. Felesleges bejönnie vagy telefonálgatnia hogy az ügyről érdeklődjön addig. A lányának se mondjon semmit. Meg fog lepődni hogy a gyerekek mennyire természetesen tudnak ezekhez hozzáállni ha mi, felnőttek is a helyén kezeljük.
És most engedje meg hogy kikísérjem, mert még sokan várnak ön után…