Egyszer fent, egyszer lent. Egyszer szárnyal a karriered, egyszer életed mélypontján találod magad. Egyszer ünnepelnek az emberek, egyszer pedig ott ülsz magányosan és tehetetlenül a sötétben, miközben egy elfeledett sláger szól végtelenítve a fejedben, hogy „Hogy történhetett? Egyre kérdezem. / Mi lett volna, ha nem szólok, nem teszem? / Hol lennél most? Mondd, hogy itt, velem. / Kérlek, mondd: még most is itt lennél velem!”

Dr. Könnyedy Kálmán sokáig csak egy háziorvos volt egy félzugi rendelőben – Lopkopp legkisebb és legeldugottabb városrészében. Majd egy nap ráébredt, hogy szavakkal is képes gyógyítani – mellékhatások nélkül! És onnantól az élet hullámvasútjáról nincs leszállás: ő lett a város zsenije, és az emberek végtelen sorban vártak, hogy bejussanak hozzá.

„Egy csoda, amit velem tett!” – mesélte Aranka néni szipogva az egyik korabeli híradóban. „Tudja, kedveském, nekem egész életemben gondom volt a súlyommal. Már kislány koromban is. Nagyon sokan bántottak érte, és nagyon tudott fájni! Megboldogult, drága férjem is állandóan ezen élcelődött. Jártam én ám orvosról orvosra, higgye el! Mégis 81 évet kellett várnom, hogy valaki tényleg segítsen!” Büszkén végig is mutatott magán: „És most nézzen rám, kedveském!”

„Tropára ment a csípőm. Szenvedtem vele” – váltott a snitt egy középkorú férfira, Ferencre. „Műtötték is. Volt gyógytorna, meg minden kutya füle, amit a beutaló csak elbírt. Könnyedy doktor úrnál meg egy szempillantás alatt elmúlt!”

„Persze, voltak visszaesések, de egyre könnyebb lett” – folytatta Szabóné Életke a 8 éves kisfia kapcsán. „A legmegdöbbentőbb az volt, hogy mennyire egyszerű a módszer. Mindenfélét próbáltunk már, csak a legegyszerűbbet nem.”

„Zseniális! Hogyhogy magunktól nem jutott eszünkbe?” – kuncogott a férje őszinte csodálattal a hangjában. Majd a kamerába nézve a halántékához emelte a kezét és eljátszotta, mintha felrobbanna a feje: „Pfffá.”

„Tudja, Oguzkánál már egész kiskorában figyelemzavart diagnosztizáltak” – folytatta Életke. „Megnehezítette az életünket. Főleg az övét! Óvodában, iskolában képtelenség volt lekötni a figyelmét. Volt egy diagnózisunk, de nem tudtuk, mit kezdjünk vele.”

„Könnyedy doki meg… pfffá!” – vágott újra bele Tamás, a férj. „Csak annyit mondott… idézem: Oguz, ne legyél már olyan figyelmetlen! Pfffá!” – és újra eljátszotta, ahogy felrobban a feje. „Érti? Ne legyél már olyan figyelmetlen! Ennyi! Pfffá!”

Innentől aztán nem volt megállás:

„Doktor úr, teljesen magam alatt vagyok, mióta a feleségem elhagyott!” – „Ne legyen úgy elkeseredve!” – emberek jöttek és távoztak elégedetten.

„Ez már allergia?” – „Nem, és ne szipogjon annyit!” – a híre pedig egyre terjedt.

„Egy baleset tönkretette az arcom.” – „Ne lógassa már így az orrát!” – újabb betegek és újabb csodás gyógyulások.

„Az apósomnak alkoholproblémái vannak.” – „Mondja meg neki, hogy ne igyon annyit!” – a fél város ódákat zengett róla.

Ezért is ütött mindenkit szíven a hír.

A híradó úgy számolt be a történtekről, hogy aznap kora délután az áldozat iszonyú fáradtságra panaszkodott, majd kétségét fejezte ki, hogy lesz-e elég ereje az aznapi vendégséghez. A gyanúsított annyit mondott neki, hogy „Ne legyél…” Ám az ajtó erőszakos csengője elterelte a gyanúsított figyelmét. (Nem mindenki tudja, hogy a rövid csengetés pont ugyanakkora hangerővel szól, mint az izomból hosszan belefeszített.)

És a mondat ott maradt befejezetlenül: Dr. Könnyedyné Havas Helka élettelenül feküdt a konyha padlóján, az étkezőasztal és a pult között.

„Ne sírj már annyit!” „Ne emészd magad!” „Ne hánytorgasd a múltat!” A sötét cellája sarkába kucorodva várta a tárgyalást és közben arra gondolt, hogy olyan könnyű lenne csak annyit mondani: „Ne zárkózz be!” De vajon megérdemli, hogy ilyet mondjon magának?