A farsang világszerte a nagy ünneplések ideje, de Lopkopp lakói eközben egy másik, szintén nagy és fontos eseményre is készülődnek: a „Nemzeti Ne Légy Kretén Napra”. A színes-zajos-forgatagos hangulattal ellentétben, ez az ünnep inkább egy megemlékezés, viszont olyan eredettörténete van, amit mindenképpen érdemes megemlíteni.
Történt úgy tizenkét évvel ezelőtt, pontosan január 20-án, hogy a város apraja-nagyja befejezte az utolsó simításokat, és a sötétedés után kezdődő nagy városi farsangra indult. Ilyenkor voltak koncertek kedvelt helyi zenekarokkal, a kifejezetten modern hangzású városi kórussal, táncosok, tűznyelők, vásári mulattatók, és persze az est várva várt fénypontja: a jelmezverseny.
Az a jelmezverseny, amiről nyugodtan mondhatjuk, hogy az összes lopkoppi halálosan, de legalábbis majdnem halálosan, komolyan vette. Egész évben ment a tervezés, szabás-varrás, barkácsolás. Szűkebb-tágabb családok, régi vagy alkalmi baráti társaságok, munkahelyi kollektívák, lakóközösségek fogtak össze, hogy minél észveszejtőbb, meglepőbb, emlékezetesebb jelmezeket készítsenek.
Köztük volt Buborék Bandi és az ő baráti köre, egy régi iskolai barátság felnőttkori, közös érdeklődéssé és bizalommá érlelődött verziója. Az ő nagy tervezett durranásuk az volt, hogy lemmingnek öltöznek. És hogy minél nagyobbat szóljon, le is vetik magukat a város széli Pacsirta-szikláról – ahogy az a lemmingek karakteréhez illik.
Hááááát, nem volt ember, aki ne próbálta volna meg lebeszélni őket, amikor az amúgy meglepetésnek szánt, aztán mégis szájról szájra terjedni kezdő tervről értesült. De Bandiékat lehetetlen volt meggyőzni. Minden felvetést magabiztosan hárítottak olyan érvekkel, mint például:
„A természet nem engedné, hogy egy állat önként a halálba menjen.”
„Ha tényleg halálos lenne, a lemmingek már rég kihaltak volna.”
„Ha annyira veszélyes lenne a lemmingekre, az állatvédők eszeveszetten vernék a palávert!”
„Nem lehet halálos. Az állatok ösztönösen tudják, mi a jó nekik! Évmilliók alatt tanulták meg.”
„Nem kell mindent elhinni, amit a mainstream mond! Vagy a tévé. Vagy a mainstream tévé.”
Mégis, az összes közül Vera, Bandi feleségének az érve vitte el a prímet, értelmetlenné téve minden további kérdést vagy vitát, amikor arra kérdésre, hogy „Hát, nem érted, hogy bele is halhattok?”, kislányos, mégis magabiztos mosollyal azt válaszolta, hogy „És mi van, ha nem?”
Így történt, hogy tizenkét éve, tizenkét, lemmingnek öltözött, alternatív gondolkodású felnőtt vett egy nagy ugrást a Pacsirta-szikla tetejéről, mutatott egy utolsó középső ujjat zuhanás közben az odagyűlt tömegnek, de mire azt is befejezhették volna, hogy „Megmondtuk, gecc!”, puffanva és loccsanva érkeztek a szikla alatti völgybe.
Azon az estén, az éjféli jelmezverseny helyett, Lopkopp lakói – ha már úgyis összegyűltek – megbeszélték, hogy amióta csak emlékeznek, még senki nem baszott el ennyire egy rendezvényt. És egyetértettek abban is, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy hasonló soha többé ne fordulhasson elő. Így egyhangúlag megszavazták, hogy ezt a napot „Nemzeti Ne Légy Kretén Nappá” nyilvánítják, és minden évben megemlékeznek arról, hogy hiába hangzik valami elsőre logikusan, ha valójában köze nincs a realitásokhoz, az minden esetben ótvaros faszság.
