A farsang világszerte a nagy ünneplések ideje, de Lopkopp lakói ilyenkor egy másik, szintén nagy és fontos eseményre is készülődnek: a „Nemzeti Ne Légy Kretén Napra”. A színes-zajos-forgatagos hangulattal ellentétben ez az ünnep inkább egy komor megemlékezés, olyan eredettörténettel, amit mindenképpen érdemes megemlíteni.
Történt úgy tizenkét évvel ezelőtt, pontosan január 20-án, hogy a város apraja-nagyja befejezte az utolsó simításokat, és elindult a sötétedés után kezdődő nagy városi farsangra. Ilyenkor voltak koncertek kedvelt helyi zenekarokkal, a kifejezetten modern hangzású városi kórussal, táncosok, tűznyelők, vásári mulattatók, és persze az est várva várt fénypontja: a jelmezverseny.
A jelmezversenyt Lopkoppban különösen komolyan vették. Fogalmazhatunk úgy is, hogy szinte halálosan komolyan. Egész évben ment a tervezés, szabás-varrás, barkácsolás. Szűkebb-tágabb családok, régi vagy alkalmi baráti társaságok, munkahelyi kollektívák és lakóközösségek fogtak össze, hogy minél észveszejtőbb, meglepőbb, emlékezetesebb jelmezeket készítsenek.
Köztük volt Buborék Bandi és az ő baráti köre az egykori iskolájából. Az ő nagy tervezett durranásuk az volt, hogy egy csapat lemmingnek öltöznek. És hogy minél nagyobbat szóljon, a felvonulás végén le is vetik magukat a városszéli Pacsirta-szikláról – ahogy azt a lemmingekről mesélik.
Nos, amikor az eredetileg meglepetésnek szánt terv híre mégis terjedni kezdett, nem volt ember, aki meg ne próbálta volna lebeszélni őket. De Bandiékat lehetetlen volt meggyőzni. Minden felvetést magabiztosan hárítottak olyan érvekkel, mint például:
„A természet nem engedné, hogy egy állat önként a halálba menjen.”
„Ha tényleg halálos lenne, a lemmingek már rég kihaltak volna.”
„Ha annyira veszélyes lenne a lemmingekre, az állatvédők eszeveszetten vernék a palávert!”
„Nem lehet halálos. Az állatok ösztönösen tudják, mi a jó nekik! Évmilliók alatt tanulták meg.”
„Nem kell mindent elhinni, amit a mainstream mond! Vagy a tévé. Vagy a mainstream tévé.”
Mégis, az összes közül Vera, Bandi feleségének az érve vitte el a prímet, értelmetlenné téve minden további kérdést vagy vitát. Amikor megkérdezték tőle, hogy „Hát nem érted, hogy akár bele is halhattok?”, kislányos, mégis magabiztos mosollyal azt válaszolta, hogy „És mi van, ha nem?”
Így történt, hogy tizenkét éve, tizenkét lemmingnek öltözött, alternatív gondolkodású felnőtt dobbantott egy nagyot a Pacsirta-szikla tetejéről. Zuhanás közben még mutatottak egy utolsó középső ujjat az odagyűlt tömegnek, ám mire azt is befejezhették volna, hogy „Megmondtuk, gecc!”, puffanva és loccsanva érkeztek a szikla alatti völgybe.
Azon az estén, az éjféli jelmezverseny helyett, Lopkopp lakói – ha már úgyis összegyűltek – megbeszélték, hogy amióta az emlékezetük tart, ember nem volt még, aki így elbaszott volna egy önfeledt közösségi rendezvényt. És egyetértettek abban is, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy soha többé ne fordulhasson elő hasonló. Úgyhogy egyhangúlag megszavazták ott helyben, hogy ezt a napot „Nemzeti Ne Légy Kretén Nappá” nyilvánítják, és minden évben megemlékeznek arról, hogy hiába tűnik valami észszerűnek, ha a realitásokhoz semmi köze, akkor az ótvaros faszság.
